Sziasztok!
Most, hogy mindenki felfigyelt a címre, bele is vághatunk mai témánkba, a hüvelygomba - na jó, senkit sem szívatok, tényleg a könyves kihívások népszerűsége lesz a téma. És az, hogy miért döntöttem én idén úgy, hogy mindenféle közösségi oldalas nyomások ellenére NEM kezdek bele egy ilyenbe sem.
Már január 4-e van, szép lassan lecseng a szilveszteri fogadalmak, év eleji nagy életrendezési tanácsok, 2016-os életmód horoszkópok sora, és hiába kezdődött újabb év, minden megy tovább, ahogy eddig is - csupán annyi lesz a változás, hogy 5-ös helyett 6-ost írunk az évszámba. (Amit garantáltan még hetekig el fogunk rontani, de ez már egy másik kérdés.)
Mindenesetre hiába telnek a fránya napok, a falam még mindig tele van a könyves kihívásokkal. És tudjátok mit? Ez tök szuper. Hajrá mindenki! Öröm látni, hogy sokan olvasnak, és célokat tűznek ki maguk elé az olvasásban is. Sokkal jobb lenne ez a hely, ha mindenki legalább havi egy könyv elolvasását célul tűzné ki magának, nem hogy évi 30, 50 meg akár még több könyvet.
Én ezeket a típusú kihívásokat még szeretem is, én magam is részt veszek a Goodreads "mennyiség alapú" kihívásában. Ez az a bizonyos X könyvet elolvasok egy évben kihívás.
És alapból az is szuper, ha az ember elhatároz valamit az évre - az olvasásaival kapcsolatban vagy bármi másban. Mondjuk kitűzi célul, hogy több szépirodalmat olvas, vagy hogy végre elolvas egy könyvet egy bizonyos szerzőtől, vagy minden hónapban elolvas egy klasszikust. Szuper dolgok ezek, de tényleg.
Nagyon jónak tartom például a Várólista csökkentős kihívást is, annak ellenére, hogy abban az egy évben, amikor beneveztem, én végül nem teljesítettem. (Más kérdés, hogy különösebben nem is zavart a dolog, az elhatározásom sem volt az igazi, a lécet is túl magasra helyeztem, és az induló BTK is elvette az időmet a listás könyvektől.) Mi zajlik ennél a kihívásnál? Mindenki választ magának 12 könyvet, amit régóta szeretne már elolvasni, és nekigyűrkőzik. Miért nagyszerű ez? Egyrészt legyőzi a kényszeres halasztgatás érzését, és ha teljesíti az ember, emiatt egy extra adag elégedettséggel tölt el. Másrészt, és szerintem ez a legfontosabb, belső indíttatás kapcsolódik hozzá. Nem mondja azt, hogy olvasd el XY könyvet, mert akkor neked milyen jó lesz. Azt mondja, olvass el 12 olyan könyvet, ami már régóta szíved vágya. Pont ezért teljesíthető és lelkesítő, és pont ettől egyre népszerűbb. Akkor mégis mi a gondom?
Két dolog: egy-két sikeres kihívás után idénre már mindenki kihívást akar indítani. Úgyhogy görgetek a falamon, kihívás kihívás hátán, de míg tavaly egy kihívás terjedt vírusként, addig idén kismillóféle kihívást találtam. Ez szerintem kicsit a közösségi élmény rovására is megy, ezzel pedig pontosan egymás ellen dolgozik a sok kihívás. A NaNoWriMóban is az a nyerő, hogy tudod, rajtad kívül még rengetegen pötyögnek novemberi estéken a laptopjaikon a saját regényüket pofozgatva. A tavalyi nagy 50-es kihívásnál is ez volt a szuper: mindenki nekiállt, és ez a közösségi élmény adott egy löketet. Ezt most kicsit elveszni látom, hiába érkezett meg a kihívás folytatása.
A másik problémám, hogy ezek a kihívások sokszor mellőzik a belső késztetést, amiről az előbb írtam a Várólista csökkentős kihívásnál. Persze, a konkrét könyveket a legtöbbnél magának választja az ember, de meg kell felelni valami kacifántos kitételnek, mint például hogy szín legyen a címében vagy ellentmondás legyen benne. Ráadásul némelyik kitétel teljesíthetetlen vagy legalábbis nehezen teljesíthető, és kész nyomozást igényel olyan könyvet találni, ami megfelel neki.
 |
| Egy a sok közül... |
Miért probléma ez, kérdezhetitek. És valóban nem probléma, lehet mellette érvelni - új könyveket ismerhetünk meg a kutatás során, teljesen jogos.
De én magamból indulok ki, és a kihívással kapcsolatos tavalyi tapasztalataimból. A kutatás és mások kérdezgetése, hogy X kategóriának melyik könyv felel meg, több időt vesz igénybe, mintha az ember besétálna a könyvtárba, kikölcsönözne és elolvasna egy szívének kedves könyvet.
A kihívás kereteket állít, megrendszabályoz - és lehet, hogy ez valakinek bejön, de én úgy érzem, engem gúzsba köt. Ugyanaz a problémám vele, mint azzal, amikor kötelezően szépirodalmat akarnak velem olvastatni - még ha nem is ugyanolyan mértékben érzem a nyomás értelmetlenségét, mégis az ösztönös reakcióm jó esetben egy vállvonás, rossz esetben a csakazértis makacsság, mert nekem ugyan ne mondja meg senki, hogy mit olvassak.
Az olvasásnak véleményem szerint az örömről kell szólnia. És a kihívások zöme ilyen céllal is indul: boldogság a sok jó könyv miatt, és egy csipet elégedettség, amiért képes végrehajtani az ember. Az én problémám ott kezdődik, amikor ezt az örömet veszik el tőlem útközben. Miért érezzem magam rosszul, ha nem sikerült megfelelnem a Pulitzer-díjas elvárásnak, ha közben elolvastam másik 5 könyvet, amin jól szórakoztam? Miért kellene pont olyat olvasnom, amikor annyi jó könyv akad, amit egyébként a kezembe vennék?
Kellett hozzá néhány év, és az év eleji fogadalmak tipikus lelkesedése, majd az év végi "ez se jött össze" vállvonás, hogy rájöjjek: nekem nincs szükségem erre. Én nem akarom lelegelni ezt a szaloncukrot a fáról, csak azért, mert mindenki ezt teszi. Nekem nincs szükségem arra, hogy valaki rámutasson, mit egyek meg a fenyőágakról és mit ne - majd én eldöntöm, számomra mi ehető és csábító. És nem akarok versenyt csinálni abból, hogy előbb lesz-e üres minden szaloncukorpapírom a fán, amikor közben lehet, hogy nekem épp habcsókot támadt kedvem enni. (Ezt most csak a hasonlat kedvéért, mert egyébként nem szeretem a habcsókot - fun fact.)
Szóval arra jutottam így az év végi-év eleji gondolkozás eredményeképpen: én megmaradok a mennyiségen alapuló kihívásnál, és magam elé kitűzök még néhány célt erre az évre könyvek tekintetében - ennyi keretet még pont jónak érzek. De ne mondja meg nekem senki, milyen legyen az a 30, 50 vagy 100 könyv, amit elolvasok.
Szabadság mindenkinek felett, előre habcsókevők!